Bírod a vért? – II. rész

Írta: KoPE

március 14, 2019

Feltétlenül ajánlom az első résszel kezdeni, amit megtalálsz itt, különben ezt a részt nem fogod érteni. Miután körbejártuk, definiáltuk a „vér bírásának” fogalmát, meghatároztuk a Drak-skálát, következzen az én történetem. Biztos vagyok benne, hogy vannak szaftosabb történetek, van, akit keményebben dobtak be a mélyvízbe, de azért az én történetem nagyjából tipikusnak mondható.

Csontok, csontok…

Hogyan is szoktam hozzá a vérhez? Az első beavatási helyszín az Anatómiai Intézet volt a Klinikák megállónál az Üllői úton, pont a Sebészeti Klinikával szemben. Itt találkoztam először emberi szervekkel, azok közül is elsőként emberi csontokkal.

Nem egy nagy szám, mondhatnád; csontot már mindenki látott, sőt fogott is. Azért ez más volt; amit én a kezemben tartottam, mégis csak egy emberi csont volt. Egy nemrég még élő ember combcsontja, és ez a csont volt a kulcs egy hosszú utazás kezdetéhez.

Túl sok átélésre és filozofálgatásra nem volt időnk, mert hamarosan jöttek az első demók, úgyhogy minden dudora és mélyedése fontosabb lett a csontnak, mint az eredete. Aztán jöttek a kéztőcsőntok, lábtőcsontok, csigolyák, koponyák, észre sem vettük, és a csontok a tanulótársainkká váltak.

A következő nagyobb ugrás még ugyanebben az intézetben történt. Miután sikeresen ledemóztunk csonttanból, a következő gyakorlaton az oktatónk odalépett a sarokban álló tumbához, ami már az első gyakorlat óta vészjóslóan figyelt, és felnyitotta a tetejét. A tumbák hosszúkás, lehajtható fedelű acélkádak, a formalinban tartósított készítményeket tárolták bennük. „Készítmény” – micsoda eufemizmus, de konkrétan mit takar ez a szó?

A Tumba

Vajon mit rejt?

Az én esetemben egy formalinnal tartósított láb (pontosabban alsó végtag), és egy kar került a boncasztalra. Került? Vittük. A tanárunk a legnagyobb természetességgel kérte, hogy valakik segítsenek áttenni a végtagot a boncasztalra, mintha csak egy újságcsomagot kellett volna átdobni. Néma várakozás, majd páran, bizonyítandó a tanár úrnak rátermettségüket és a Drak-skálán méltón elfoglalt helyüket, legyőzték a félelmeiket, és segítettek: áttették a végtagokat a boncasztalra. A formalinos előkészítés kissé „gumiszerűvé” és vértelenné tette a szerveket – bocsánat: készítményeket –, így a „véres” eredettől jobban el tudtunk vonatkoztatni. Így preparáltunk hosszú hónapokon, végül két éven át, befejezve a mutatványt a formalinos egész testes boncolással…

A két „nehézfiú” egymással szemben

A következő nagy lépés már harmadévben történt, ekkor vettem részt életem első patológiai boncolásán. A Patológiai Intézet közvetlenül az Anatómiai Intézet mellett állt. Mire idáig eljutottam, az elmúlt két évnek köszönhetően már egészen jól fel voltam készülve, de még így is határozott élményben volt részem. Egy friss halott tetem feküdt az asztalon. Én annyira nem vagyok érzékeny a szagokra, de akik erre kiélezettebbek voltak, azoknak bizony akadtak problémáik. És kezdődött a gyakorlat; további rövid eligazítás, majd belevágtak a tetembe, és szisztematikusan kivették a szerveit. A boncmesterek és patológusok nem szörnyülködtették a hallgatókat, teljes természetességgel végezték a munkájukat, de itt azért már voltak, akik kicsit rosszul lettek. Nem nagy ájulásokra kell gondolni, de ez mindenkinek nagyobb ugrás volt.

Itt megjegyzem, hogy van, akit teljes kívülállóként így-úgy be tudtak/nak vinni egy boncolásra, és ez az első „véres” élményük, de az kicsit másról szól. Arról, hogy le tudja küzdeni a félelmét, viszolygását, hiszen mégiscsak valami titokzatos, elérhetetlen világba csöppen. Lehet, hogy majd arról is írok egy bejegyzést, hogy egyáltalán be lehet-e jutni ilyen helyekre és hogyan (Anatómiai Intézet, patológia, boncolás, kiállítás, videoközvetítés), melyiket javaslom, mennyire valós a Bodies kiállítás, stb.

Szóval visszatérve a patológiai boncolásra, az határozottan megrázóbb élmény volt számomra a Drak-skálán való feljebb lépés útján. Aztán előbb-utóbb itt is minden egyre megszokottabbá vált.

A következő nagyobb Drak-lépés az életemben az első műtétben való részvételem volt, még medikusként. Ekkor már sokunknak volt elképzelése arról, hogy milyen orvos szeretne lenni. Teljesen fakultatív volt a műtéti részvétel, akik nem szerettek volna műtőbe menni, azoknál egyáltalán nem erőltették. De nem úgy én! Nem megrázónak, inkább borzongatónak nevezném azt az élményt, amit először átéltem a műtőben. Nehezen leírható. Amikor láttam, hogy egy élő emberbe vág a szike, mindenféle érzés kavargott bennem. Milyen csodálatos a tudomány és az ember; képes egy másik embert felnyitni és meggyógyítani. Elismeréssel néztem fel azokra az orvosokra, akik az asztal körül álltak, és egy embert operáltak.

A „nagyok”

Mára már lenyugodtak a gondolataim. Már nem lepődök meg, amikor belevág a szike a bőrbe.

Most már én is a műtőasztalnál állok… sokszor látok megilletődött hallgatókat, bennük talán régebbi önmagamat is. És csak remélem, hogy rászolgálok arra, hogy ennek a csodálatos világnak a része lehetek.

A bemetszés

Szóval, inkább ne kérdezd meg tőlem, hogy bírom-e a vért. Mert ez a munka sokkal több ennél.

(KoPE) Kontroll Panasz Esetén

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.

17 − = 12