Az első, amivel a beteg találkozik, az a környezet és a logisztika.
Voltam olyan sötét, omladozó, alagsorba zsúfolt ambulancián, ahol a tumultusból bepréselődő beteg azt mondta, hogy úgy érezte magát, mint egy zombi támadás közepén. És még mindig úgy érzi, hallva az ajtón át beszűrődő kaparászást és zajt. Nem akartam azzal vigasztalni, hogy bizony néha én is éreztem hasonlót, csak a rohamozott fél oldaláról – nehogy félreértse.

Hogyan válasszuk ki a számunkra legjobb orvost? Hmm… ha nekem kellene választanom, bajban lennék. Ugyanis még a közvetlen kollégáim közül sem tudnám határozottan kiemelni a legjobbat. Előfordult ugyan már nálunk is, hogy „akasztották a hóhért”, de érdekes módon az érintett kollégák meglepően széles skálán választottak maguknak orvost; ki ezt, ki azt. Tehát nem csak én vagyok így ezzel. Nincs egy mindenkinek legjobb orvos.

Mitől lesz valaki rákos? Bulvárcím. Magyarázhatnám, de mielőtt elkezdeném maszatolni a válaszokat erre az egyszerűen feltett kérdésre – hogy nem igazán vehetünk egy kalap alá minden daganatot, meg ettől is függ, attól is függ –, elmesélek egy történetet. A történet a végén kapcsolódni fog a kérdéshez, ugyanis a tudomány jelenlegi magyarázata szerint ennek a kérdésnek hasonló az értelme, mint azt kérdezni, hogy mitől nyer valaki a ruletten? Vagyis fordítva.

Minden normális ember utál várni. Szerencsére ezt a legtöbb szolgáltató felismerte, és már elviselhető a várakozási idő a bankokban, a mobil szolgáltatóknál, de még az állami hivatalok nagy részénél is. Szinte mindenhol javult a helyzet, pittyegnek a sorszámok. Kivéve az…, kivéve az orvosnál. Ott még sorszám sincs!

Hogyan is szoktam hozzá a vérhez? Az első beavatási helyszín az Anatómiai Intézet volt a Klinikák megállónál az Üllői úton, pont a Sebészeti Klinikával szemben. Itt találkoztam először emberi szervekkel, azok közül is elsőként emberi csontokkal. Nem egy nagy szám, mondhatnád; csontot már mindenki látott, sőt fogott is. Azért ez más volt; amit én a kezemben tartottam, mégis csak egy emberi csont volt.