Mi lenne hálapénz nélkül?

Hálapénz 4. rész

Írta: KoPE

június 19, 2019

„…Az orvosi ellátásnak széles körűnek (azaz mindenki számára elérhetőnek), magas színvonalúnak, és ingyenesnek kell lennie. […] Iparkodó, dolgos társadalmunk még nem egészen érte el a fejlett szocializmus eme szakaszát, így a fenti három kívánalomból, maximum kettőt tud egyszerre teljesíteni. Ha az orvosi ellátásunk széles körű és magas színvonalú, akkor nem ingyenes. Lásd magán praxis! Ha az ellátás széles körű és ingyenes…”

*~1980 Sinkó Péter: Nyílt levél az (Schultheisz Emil) Egészségügyi Miniszterhez – szatíra

Első rész: itt, második rész: itt, harmadik rész: itt.

Iparkodó, dolgos társadalmunk még 40 évvel a híres levél után sem érte el – most már – a vad kapitalizmus eme szakaszát, talán már nem is fogja, így hát muszáj választanunk kettőt. Ha ragaszkodunk az ingyenességhez (alulfinanszírozottsághoz), akkor valamit bukunk. Vagy balkanizálódik az ellátás minősége, vagy nőnek a várólisták.
Ezt foltozgathatja a beteg a paraszolvenciával, az állam a regisztrált („kicselezhetetlen”) várólistákkal és számos egyéb szabályozással. De nem értik, hogy hiába ügyeskednek, már rég leírták: csak kettőt lehet választani!

Nézzük meg, hogy működne a rendszer, ha „csak kettőt” választanánk, és nem maszatolnánk bele a paraszolvenciával. Ez a fikció nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen a nyugati országok egészségügyi ellátása így működik. Így működik, de ők az ingyenesség ábrándját már elengedték. És még így is van mivel küzdeniük.

Egy paraszolvencia nélküli ellátásnál feltűnő, hogy a páciens nincs orvoshoz kötve. Nem feltétlenül ugyanaz az orvos vizsgálja járóbetegként, majd kezeli az osztályon, végzi a beavatkozást és kontrollálja. Nincs végig egy orvosa.

Ugyanakkor a várólisták, előjegyzések jelentősen hosszabbodnak. Paraszolvencia nélkül is tisztességesen tudják végezni a munkájukat az orvosok, de nem fognak még ezt meg azt bevállalni a hálapénz reményében. Angliában, Hollandiában már hozzászoktak a páciensek az 5–10 napos előjegyzésekhez: A HÁZIORVOSNÁL!

Az orvosoknak nem a betegek felé lesz érdekük „sztárolni” (vagy ha csúnyábban akarom mondani: „fényezni”) magukat. Nem a – különféle módon – megszerzett pacientúra mérete fogja minősíteni az orvosokat, hanem a szakmai teljesítményük.

A betegek rövid, célzott tájékoztatást kapnak, de az orvos nem fut felesleges köröket, hogy vajon megjött-e már a beteg szándéka a hálálkodásra.

A hálapénz mentes egészségügy működhet. De akkor és csak akkor, ha senki nem fogad el hálapénzt. Ha akárcsak egy-két orvos is érdekelt a paraszolvenciában, azonnal felborítják a rendszert.

Nem igazán léteznek vegyes egységek, ugyanis a hálapénzes helyeknek van egyfajta kényszerítő hatásuk. Ha valaki nem fogad el hálapénzt, míg a többiek igen, attól még ugyanúgy megkövetelik a többlet teljesítményt, hozzáállást, betegszámot. Ha meg már belekényszerítették a kollégát a „darálóba”, megdolgozik érte, áldozatokat hoz, akkor miért mondja a végén azt, hogy „ingyen volt”.

Paradox módon, ha nem fogadnának el hálapénzt az orvosok, a saját érdekükben (például bérrendezés) egységesen tudnának fellépni.

 A „kemény” paraszolvencia rendszere

Ennek ellenére kisebb-nagyobb aktivitással működnek a paraszolvencia intézményére épülő rendszerek. Ezen belül is megkülönböztethetünk azonban fokozatokat. Egy 2014-es (holland–ukrán) tanulmány hat, hasonló problémával küzdő közép-kelet-európai országot hasonlított össze. Az egyik véglet a tanulmány szerint Románia és Ukrajna. Nevezzük ezt a kemény paraszolvencia rendszerének. A kevésbé érintett országok Bulgária és Lengyelország. Legyenek ők a puha paraszolvencia országai. Magyarország és Litvánia e két véglet között leng, hogy merre, azt az olvasóra bízom.

A kemény paraszolvenciára épülő egészségügyi ellátás néha már-már a korrupció határát súrolja. Itt jellemző, hogy bizonyos orvosok egzisztenciája kizárólag a kenőpénzre (itt hívjuk így) épül. A betegnek ugyan jár valamiféle állami ellátás, de erősen éreztetik vele, hogy ez csak egy korlátozott szolgáltatás. Előre közölt összegek vannak. Aki nem „értékeli” az egészségügyi személyzet munkáját, teljesen magára hagyva, és ide-oda dobálva érezheti magát. Annyira épít a paraszolvenciára az orvos, hogy sértőnek érzi, ha nem kap. Ez akár hanyagabb ellátáshoz is vezethet. Ebben a rendszerben a beteg inkább félelemből ad pénzt, nehogy hátrány érje. A pozíciót kiharcolt orvosok foggal-körömmel védik a helyzetüket, és ádáz küzdelem folyik a posztokért. (Természetesen azért ott sem mindenhol ez a helyzet.) Ez a típusú rendszer a betegnek kifejezetten káros. Az orvosnak „csak” a lelkiismerete és az önértékelése szenved csorbát. Aki viszont meg tudja fizetni az ellátást, legtöbbször már nem is az ottani rendszerbe viszi a szürke pénzt, hanem tisztán kifizeti az ellátást, mondjuk Magyarországon. Igen, lehet szidni a magyar egészségügyet, de a szomszédaink felének a számunkra ingyenes ellátás maga a Kánaán. Számos egészségügyi szolgáltató kínál ukrán, román, szerb betegeknek tolmáccsal, szervezéssel önköltséges ellátáshoz támogatást a magyar állami kórházakban.

 

A kevésbé kemény paraszolvencia rendszerében nem kikövetelt, hanem „csak” megengedett, de szükséges a hálapénz. Az ezt elfogadó orvosoknak nem a megélhetésük múlik rajta, de azért (az általuk kitűzött) felső-középosztálybeli egzisztenciához szükségük van kiegészítő jövedelemre. Az orvos nem a kemény rendszerben alkalmazott „kényszerítő” módszereket használja, ezek itt nem elnézettek. Inkább „beteget vadászik”, a társszakmában dolgozó „beküldőivel” alkudozik, kapcsolatokat keres, imidzset épít, tehát próbál forgalmat és bizalmat növelni – akár egy biztosítási ügynök. Csakhogy az orvos nem ügynök, és az „ügyfélkör építése” nem az ő feladata lenne. Ha a befektetett energiák ellenére nem jönnek be a számításai, egyre direktebb módszerekkel igyekszik „terelni” a betegeket. Ez esetben viszont már-már hajlik a kemény paraszolvencia rendszere felé.

 A „puha” paraszolvencia rendszere

Végül van a puha paraszolvencia rendszere. Itt az orvos semmi mást nem tesz, csak szépen végzi a munkáját. Ezt a betegek látják, és az ellátást követően úgy érzik, hogy az a legkevesebb, hogy kifejezik a hálájukat. Az orvos, ha látja, hogy a beteg ki szeretné fejezni a köszönetét, szabadkozva elfogadhatja a paraszolvenciát. Ez a magatartás főleg az igen nagy nevű – általában vezető beosztású – professzorok, főorvosok egy része felé jellemző. Nekik nem kell kicsinyes mutatványokat tenniük a betegek felé, mennek a dolgok maguktól is, és ha kell, nagyvonalúak is tudnak lenni.

Döntse el mindenki, hogy a hazai egészségügyi ellátás általánosságban melyik pólushoz tart.
Várom a kommenteket!

Létezik az a mondás, hogy a magyar orvosok sokszor a hálapénznek már csak a reményében is olyan szolgáltatást nyújtanak, amit a horribilis összegeket felemésztő amerikai és terjedelmes várólistákkal rendelkező angol egészségügy sem képes. És mindez az orvosoknak és részben a lebegtetett paraszolvenciának köszönhető. Szerintem a hálapénzben az egyik legmegalázóbb, hogy a rendszer kihasználja azt, hogy a hálapénznek már csak az ígéretével is fenntarthat egy magasabb egészségügyi ellátási színvonalat, miközben megúszik egy bérrendezést. Így a hálapénz ígéretével az orvost mind a beteg, mind az állam kihasználhatja. Egyeseknek be is telik a pohár a sok ígérgetésből, udvarolgatásból, lebegtetésből, és tiszta vizet öntenének a pohárba. De, mint tudjuk, azt nem lehet… és az ördögi kör bezárul.

(KoPE) Kontroll Panasz Esetén

Rászorul-e az orvos a hálapénzre? „Nyomorgó orvost még nem láttam.” Erről szól a következő rész. (De előltte még egy rövid keserédes)

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé.

43 + = 48