Orvosválasztás 2

Jó helyen vagyok?

Írta: KoPE

április 25, 2019

Folytassuk onnan, hogy kisebb-nagyobb tanakodások után eljutottunk leendő orvosunkhoz, azaz túl vagyunk az első orvos-beteg találkozáson (az előző cikket elolvashatod: itt). Ez általában valamilyen minőségű élményként csapódik le, amit érdemes nyugodt körülmények között értékelni. Nézzük ezeket a szempontokat!

Az első, amivel a beteg találkozik, az a környezet és a logisztika.

Voltam olyan sötét, omladozó, alagsorba zsúfolt ambulancián, ahol a tumultusból bepréselődő beteg azt mondta, hogy úgy érezte magát, mint egy zombi támadás közepén. És még mindig úgy érzi, hallva az ajtón át beszűrődő kaparászást és zajt. Nem akartam azzal vigasztalni, hogy bizony néha én is éreztem hasonlót, csak a rohamozott fél oldaláról – nehogy félreértse. Ilyen helyeken lehet, hogy az a fenntartó szándéka, hogy a betegnek akkor „essen le a nagy kő…”, amikor bejutott az orvoshoz, és ott már megkönnyebbülten tudjon beszélni a panaszáról. Ezzel a helyzettel állítható szembe a magánrendelők – belsőépítészek és lakberendezők által megálmodott – megnyugtató belső környezete.

Nem szabad, hogy bárki így érezzen várakozás közben

Nyilván a környezet az egészségügyi személyzet számára nagyrészt adott. Ez van, itt kell dolgozniuk. De azért már egy-két apróság: falra akasztott kép, zöldellő növény, halk rádió is mutatja az ott dolgozók (nálunk leginkább a nővérek) szándékát és hozzáállását a környezetükhöz. Szóval még ha nem is ideálisak a körülmények, akkor is felfedezhetjük a javító szándék nyomait.

Ezzel párhuzamosan fontos az adott hely szervezettsége is, amiről szintén azonnali benyomást szerzünk. Van-e telefonos elérhetőség, ahol érdeklődhetünk az adott orvos rendelési idejéről, bejelentkezhetünk-e? A rendelésen hány helyen kell sorban állni, tudjuk-e, hogy pontosan hova kell mennünk? Fontos kérdés, hogy tájékozódhatunk-e, hogy előreláthatólag mennyit kell várnunk, vagy csak egy lekezelő „majd sorra kerülnek, ne türelmetlenkedjenek” választ kapunk. De erről már volt is szó; itt. Ez általában szintén jobban működik a magánellátás keretei között. Figyelnek is rá, mert a betegek nagy része az igényes környezet és a tervezhető ellátási idő miatt választja a privát egészségügyet. Szóval a létük múlik rajta, hogy ezt a színvonalat nyújtsák. Azért vannak üdítő meglepetések az állami ellátásban is. Jó kérdés, hogy a megadott telefonos elérhetőség mögött kire számíthat a beteg. Van, aki örül, ha „csak” egészségügyi személyzetet, koordinátort ér el, mert így bátrabban jelentkezik, ugyanis nem szeretné minden aprósággal a doktort zavarni, és lehet, hogy az egyszerűbb kérdéseire így is választ kaphat. Érdekes igény, hogy a betegnek legyen meg az orvos privát elérhetősége. Ez nyugaton például a csillagászati összegű magánbiztosítások mellé sem jár. Itt azért nem kell gyémánt vagy platina státusz egy orvos direkt telefonszámához, de érdekes módon azt tapasztalom, hogy ezzel a betegek nem élnek vissza.

A környezet és szervezettség mellett a legtöbbet nyilván az orvos emberi hozzáállása fog számítani a döntésünknél. Hogyan beszél velünk, mennyire érthetően magyaráz? Elég türelmes-e hozzánk, kellően empatikus, kedves, megnyugtató? Mi másra próbálhatunk ennek megítélésében támaszkodni, mint a mindennapi életben is használt emberismeretünkre? Azonban azt ne felejtsük el, hogy ez itt egy speciális és szigorú keretek közé szorított, aszimmetrikus helyzet. Az orvos naponta többször lebonyolítja azt, amit mi kivételes eseményként élünk meg. Ezért ezek a tapasztalataink az orvos szakmai rátermettségéről korlátozottan adnak csak információt, ám az emberi hozzáállásáról kapunk egy nagyjából hiteles képet.

Ami viszont még ennél is többet elárulhat az orvos személyiségéről, az a személyzethez való viszonya. Ha megfigyeljük, hogy hogyan beszél a nővérekkel, az adminisztrátorral, akikkel szorosabb kapcsolatban van, és nem „kell” kedvesnek lennie velük, sokat megtudhatunk róla. Ha a személyzetet lekezeli, gondolkodjunk el azon, hogy a színfalak mögött nem kerülünk-e mi is hasonló minősítésbe.

Ööö… miben segíthetek?

Beszéltem arról, hogy az orvos legyen megnyugtató. A beteg sokszor a bizonytalanság miatt nagyobb félelmet él meg, mint amit a problémája jelent. Ilyenkor semmi szükség a helyzet súlyosságának fokozására, inkább oldani, támogatni kell. Biztos ismerős mindenkinek a régi „szaki”, akit bármilyen problémához hívtak is ki a házhoz, először fejvakarással és jajgatással kezdte a munkát: „nagy a baj… ilyen cső már nincs is… kuka az egész… HACSAK…”, és a színjáték után valahogy mégis csak jött a megoldás. Ezzel a kis előadással huzalozta elő a kuncsaftok agyát a várható magas költségekre. Sajnos orvosok között is láttam olyat, aki a saját leendő „megmentő” szerepét hangsúlyozandó, szerette drámaian lefesteni a helyzetet a megoldás előtt. Persze ha tényleg baj van, és a beteg nem a megfelelő súllyal érzékeli a problémát, lehet ezt tenni. De egyébként inkább ne!

Kicsit fájhat, de gondoljon… gondoljon mondjuk rám smile

Az, hogy az orvos érthetően beszél és kellő türelemmel rendelkezik, nem csak emberileg fontos. Például az, hogy ellát-e megfelelő tanácsokkal, utasításokkal, amelyeket elmagyaráz, már vérre menően a gyógyítás része.

A következő helyzet egy orvos igazi és nehéz tesztje. Könnyű egy kellemes orvos-beteg találkozót lebonyolítani, amikor minden szép, megvan a diagnózis, gyógyul a beteg, nincs komplikáció. Remélhetőleg a legtöbb eset ilyen. Azonban mikor van a legnagyobb szükség a jó orvosra? Amikor valami nem úgy megy, ahogy eltervezték, súlyosabb a helyzet, vagy komplikációk lépnek fel. Sok orvos szövődmény esetén mutatja ki az igazi rátermettségét (vagy az ellenkezőjét). Ezek már nem rutin helyzetek neki sem. Ilyenkor konfliktusok vannak, és nagyon sok félreértés. Ha ezeket az orvos tudja kezelni, oldani és tisztázni, az igen biztató. Ha szövődmény esetén dupla lelkiismeretességgel menedzseli a betegét az orvos a kompetenciáján belül, jó helyen vagyunk. Ha megfelelő kollégához továbbítja, amikor gond adódik, de előtte tájékoztat mindenről, szintén jó orvossal van dolgunk. De ha a legkisebb gond esetén is félrebeszélve „lepasszolja” a betegét, nem biztos, hogy jó helyre esett a választás. De ilyenkor is nézzük a jót: legalább kiderült.

El kell, hogy simítsuk a kritikus helyzeteket is

Nagyon fontos a megfelelő orvos-beteg kommunikáció, de bármilyen hihetetlen, vannak kirívó kivételek. Ismert olyan jó orvos, akinek ha megfeszül sem megy a betegekkel való megfelelő bánásmód. Volt egy nagyszerű sebész főorvos, dr. Rustic (fantázianév). Minden kollégája őt választotta, ha már saját magukat nem operálhatták meg, és a fontosabb rokonokat és ismerősöket is hozzá protezsálták be. Nagyszerű sebész volt, de ezt a betegei felé elég esetlenül tudta közvetíteni. Az egyik adjunktusa nem bírta tovább nézni, hogy az általa oly nagyra tartott kollégája ilyen hanyagul veszi a kommunikáció fontos kérdését, és egy motivációs beszédet tartott neki az orvos-beteg viszonyról. No, több se kellett… vagyis inkább vonakodva az adjunktusa kedvéért tett egy próbát Rustic doktor. Odament a műtő előterében fekvő betegéhez, rátette a kezét a vállára, összeszedte minden empátiáját és odamorrantotta: „Be van szarva mi!?” A beteg zavart igenlő választ adott. Dr. Rustic elismerően bólintott: „Nagyon is helyes, megértem!” Ez a műtét aznap majdnem elmaradt volna, ha az adjunktus nem menti meg bravúrosan a helyzetet. Ezek után nem erőltette dr. Rustic kommunikációs próbálkozásait.

Nem mindenkinek megy a megnyugtató kommunikáció

És a végére hagytam a kedvenc szempontomat. Azt, hogy az orvosnak van-e humorérzéke. Állítólag a humor és az intelligencia összefügg. Tehát ha az orvosok között akadnak intelligens emberek is, akkor itt-ott fel kell, hogy üsse a fejét a humor. Egy ambuláns rendelés végét én sokszor már csak a humorral tudom elviselni. Ez az, ami egy kis kreativitást visz a gyógyítás mókuskerekébe. Félreértés ne essék, nagyon finom humorról van szó, és azt is inkább csak a hangulat oldására használva. Az én betegeimnek jó jel, ha merek velük viccelni, mert az azt jelenti, hogy én is megbízom bennük. Bízom abban, hogy ő is elég intelligens ahhoz, hogy megértse. Bízom benne, hogy sikerült valamennyire egymásra hangolódnunk, és nem érti félre a viccet, mert az bántó és veszélyes lehet. Szóval, ha az orvosnak van egy kis finom humora, és tudja, mikor, kivel lehet használni és meri is, az jó jel.

Ezek fényében egy orvos lehet szimpatikus vagy kevésbé az. Lehet közvetlen vagy távolságtartó. De végül egy kérdést kell eldöntenünk: meg tudunk-e bízni benne? Mert kénytelenek leszünk találni valakit, akire hagyatkozhatunk, ha vezetni kell minket az egészségügy útvesztőiben. Az sem jó, ha vakon hiszünk, de azzal még rosszabbul járunk, ha nem találunk senkit, akit elfogadnánk…

Van egy jó hírem. Én rengeteg jó szándékú és képzett embert ismerek, akik erre tették fel az életüket. Találjuk meg őket!

(KoPE) Kontroll Panasz Esetén

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.

25 − 16 =