Az orvosi vizit

Tekeredik a vizit…

Írta: KoPE

május 09, 2019

Ez az írás egy sorozat része lesz, amiben láthatatlanul egy klinikus mellé csapódunk, és a napi munkáját kísérjük végig. Betekinthetünk a színfalak mögé, és látjuk, hogy mit is tesz az orvos, amikor nem a betegek között van. Az első részben a gyógyító munka egyik fontos és misztikus részét mutatom be az én nézőpontomból: a vizitet.

Vége a napna…, vagy kezdődik, vagy már nem is érzem…

Egy átlagos kórházi nap nálunk az osztályos vizittel kezdődik 07:20-kor. Bár nézőpont kérdése, hogy egy 24 órás, folyamatos üzemű intézményben mit nevezünk ki a nap kezdetének. Ahhoz, hogy a vizit reggel zökkenőmentesen elinduljon, már jóval korábban elkezdődnek a „háttérmunkálatok”.

A nővérek hajnalban lefürdetik, ellátják a betegeiket, és átadják az osztályt a nappalos műszaknak. A rezidens orvosok kinyomtatják az elkészült vizsgálatok eredményeit, valamint átnézik az éjszaka felvett ügyeleti betegeket, hogy a viziten be tudjanak számolni a változásokról. Végül ellenőrzik és előkészítik a lázlapokat. Ez lesz a beteg mellett a vizit másik „főszereplője”. A lázlapon találhatóak meg a legfontosabb információk a beteg objektivizálható paramétereiről, és ezen vezetik az utasításokat, előírt kezeléseket, gyógyszereket is.

A gyógyítás térképe

Végül a nővérek megkérik a látogatókat, hogy fáradjanak ki a vizit idejére. Egyrészt a vizit nem mozi, szigorúan csak a beteg és a kezelő személyzet vesznek részt benne, a látogatók tájékozódásának nem ez a fóruma. Másrészt a többi beteg állapotához és esetleges vizsgálatához nincs köze egy idegen látogatónak. Ha mégis „beszorultunk” volna vizit előtt, a legegyszerűbb, ha arra a pár percre gyorsan kimegyünk, és az elköszönést majd utána letudjuk. A „csókolom, mama, akkor mi inkább el is köszönünk, meg amúgy is menni akartunk, nem is jövünk már vissza… jaj még a kabátomat kiviszem… bocsánat még a táskámért vissza kellett jönnöm…” — roppant szórakoztatóak, de feleslegesen megakasztják a vizitet. Ha megtörténtek az előkészületek, néma várakozás… feltűnik a felettes kar: „riadó, riadó!” — és indul a vizit.

Az esemény

De mire ez a nagy felhajtás, igazából mire való a vizit? Többféleképpen meg lehet közelíteni ezt az eseményt, én a saját értelmezésemet írom le.

Véleményem szerint a vizit legfontosabb lehetősége az, hogy a betegágy mellett megálljunk egy percre és átgondoljuk, hogy mi is történik a beteggel. Összegyűjtjük az információkat az állapotáról (labor, vizsgálatok, általános állapot), ezeket summázzuk és megbeszéljük, hogy hogyan tovább. Ha minden rendben, haladjunk a szokásos úton. Ha nem egyértelmű a kép, vagy ellenőrizni szeretnénk a beteg állapotát, kérjünk további vizsgálatokat. Ha kell, és van tervünk, változtassunk a kezelési módokon. Ha „megállt” a beteg gyógyulása, sokszor egyszerűen nem tudunk mást tenni, csak várni, mintsem hogy rossz felé induljunk.

Szóval egy hasonlattal élve, viziten beütjük a GPS-be az új koordinátákat. Aztán majd a nap hátralevő részében az lesz a feladatunk, hogy ezen az úton végig is vezessünk.

Sokszor rengeteg kérdés. De megyünk tovább!

Azért még más lehetőségeket is tartogat a vizit. A fiatalabb orvosok feltehetik a kérdéseiket, tanácsot kérhetnek. A vezető orvos is kérdéseket tehet fel, amivel meggyőződik arról, hogy a kezelőorvos kezében tartja a beteg gyógyítását. Az ellenőrzésnek is fontos színtere a vizit. Bizonyos helyeken ez az ellenőrzés azonban még mindig a megszégyenítésre, megalázásra éleződik ki (nálunk szerencsére szó sincs erről, de anno még volt szerencsém „klasszikusokat” látni). Szerintem azonban a XXI. században nem ez a módszer a leghatékonyabb motivációs eszköz, de itt inkább be is fejezem…  Emellett a vizit nálam önellenőrzésként is működik, segít memorizálni a betegeket, átgondolni, hogy minden megtörtént-e, amit gondoltam. A vizitnél az idő függvényében az oktatás is szerepet kaphat. Bemutathatjuk a hallgatóknak a tancélú eseteket. És még számos helyi sajátos eset eszköze lehet ez az alkalom.

Klasszikus „Nagyvizit” 1928. Van ami nem változott.

 FORTEPAN/POTE adományozó

Ugyanakkor a vizit főszereplője mindig a beteg. És mivel ezen az eseményen kényszerű módon a páciens személyesen is jelen van, elkerülhetetlen, hogy őt magát is bevonjuk a történésekbe. 🙂

„Hogy van? Hogy érzi magát?” — hangzik el a várva várt kérdés. És hogy mi a jó válasz? Na, az talán nincs is — gondolja a beteg. Ugyanis, ha azt válaszolja, hogy „prímán vagyok”, az orvosban felmerül a kérdés, hogy akkor miért is foglalja még itt az ágyat. (Nem fog felmerülni benne.)

Ha viszont azt válaszolja, hogy „rosszul vagyok”, az orvost megsértheti azzal, hogy az ő tökéletes gyógyítása, műtéte ellenére nem méltóztatik gyógyulni. (Megnyugtatok mindenkit, hogy az orvos nem fogja ezt gondolni.)

Szóval csak nyugodtan és őszintén válaszoljunk erre a kérdésre az állapotunk függvényében. Ha rendben vannak a dolgaink, leggördülékenyebbé nyilván a „jól vagyok”, esetleg a „köszönöm, minden rendben” válasz teszi a dolgokat, mindenféle egyéb sallang nélkül. Néhány beteg azonban sajátosan értelmezi ezt a nyitott kérdést, és úgy gondolja, hogy az egész team együtt szeretné vele átélni a gyógyulása minden egyes percét (akár örömét, akár bánatát), és részletesen nekikezd kielégíteni a team vélt várakozását. Nem akarok cinikusnak tűnni, tényleg fontos része ennek a kérdésnek, hogy ha baj van, akkor azt felismerjük, de ilyenkor nincs idő mindent részletesen elmondani. És hogy mi számít bajnak? Egyrészt baj, ha a kezelt betegség javulása megáll vagy visszafordul. Másrészt az is gond, ha az ápolt alapbetegsége gyönyörűen gyógyul, de egyéb jellegű panasza jelentkezik. Tehát ha a beteg állapota romlik.

Pozitív esetben, ha a beteg állapota kielégítő, viziten kaphatja meg a szabadulólevelét is, tehát itt döntenek a hazabocsátásunkról is.

 

„Ha a beteg szemével nézzük a vizitet, mit látunk? Két-három percre megállnak az ágyánál. Hát ez semmi! Azonban ha reggel minden ágynál 3 percet töltünk, az egy óra vizitidő (20x3 perc) reggel, és egy óra délután. A munkaidőnk negyede.”

Mire nem való a vizit? Nálunk a vizit nem való az egyes kezelési és ápolási feladatok elvégzésére. Nem itt fogunk vért venni, varratot szedni a vizitelő team-et várakoztatva a hátunk mögött. Egy sebellenőrző kötéscsere azonban beleférhet. Ugyanúgy nem való a vizit az ápolási feladatok, például az infúziók cseréjére sem. Nem való a vizit a betegtájékoztatásra, felvilágosításra sem. Persze a beteg felteheti a sarkalatos kérdéseit, de a diétája részleteit és azt, hogy hogyan készítheti el a spárgalevest, nem szívesen hallgatja végig az egész vizit. Lehet, hogy ezzel most csalódást okozok, de általában a beteg a lelki támogatását sem a viziten fogja megkapni.

Nagyon kell figyelnünk arra itt is, hogy mit és hogyan mondunk a betegnek, ugyanis az orvos ritka megjelenései során a betegek érzékei ösztönösen kiélesednek. Minden egyes szót, gesztust megjegyeznek, és a nap hátra lévő részében kielemeznek. Szóval kritikus lehet, amit mondunk. Volt, hogy még az előző beteg állapotát beszéltük át, már a következő beteg ágya mellé érve. „Kicsit nagyobb volt a daganat, de azért szerintem van esélye” — hangzott el az egészséges fiatal vakbeles lány ágya felett, miközben még nem is róla volt szó. Elképzelhetjük, hogy mit él át ilyenkor a „vétlen” páciens. Szerencsés, ha ilyenkor a sápadt beteget és a félreértést legalább egy valaki észreveszi és menti a helyzetet.

Amiről eddig írtam, egy általános reggeli osztályos vizitre jellemző. De a vizitek variációinak az egyes osztályokon se szeri, se száma. A vizit különbözhet aszerint, hogy a kezelőszemélyzetből kik és hányan vesznek részt rajta. Így egy főorvosi viziten a nővérekkel, főnővérrel, dietetikusokkal, gyógytornászokkal, nővér- és orvostanhallgatókkal, osztályos, kezelő, fő- és egyéb orvosokkal néha hihetetlen hosszúságú „vizitkígyó” állhat össze. A „fejrész” felé való tömörülés nagyjából a rangsort is jelenti, így természetesen igyekszik mindenki egy kicsit előrébb pozícionálni magát. Ezt motiválja az is, hogy a beteg ágya feletti diskurzus sokszor igen halk hangerőn történik, egy igen furcsa nyelven (de erről még muszáj lesz írnom s fogok is). Így, ha érintettek vagyunk a beteg gyógyításában, és valamit érteni is szeretnénk, kénytelenek vagyunk egy kicsit furakodni. Amúgy sokszor a vizit „farka” és az itt zajló „különvélemény” tanulságosabb, de mindenképpen szórakoztatóbb, mint a fejrész eseményei.

A nem manuális szakmákban (például: belgyógyászat, neurológia, intenzív terápia) a vizit és az ott született kezelési döntés a gyógyítás fő eszköze, ellentétben a manuális szakmákkal (például sebészet), ahol a műtétre helyezik a fő terápiás reményt. Így a belgyógyászati szakmákban a beteg ágya felett akár több tíz perc is eltelhet. A traumatológián, sebészeten azonban ennyi idő alatt akár az adott részleget is levizitelik (amit nyilván a belgyógyászok erősen idézőjelbe tesznek), de a célja a viziteknek ugyanaz. És vizit mindenhol van.

Így van osztályos vizit, osztályvezetői/főorvosi vizit, ügyeletes orvosi vizit, konziliáriusi vizit és ülővizit.

Igen, furcsán hangzik, de néha, ha látjuk, hogy kicsit bonyolultak lesznek a dolgok, az ágy melletti vizitet megelőzi egy úgynevezett ülővizit. Ilyenkor elővesszük a lázlapokat, és egyenként átbeszéljük a betegeket, mintha élőben járnánk körbe, de a betegek jelenléte nélkül. A dokumentumokkal és számítógépes rendszerrel körbevéve nyugodtan van időnk kimazsolázni és átgondolni a pontos gyógytervet. Így az ágy melletti vizit már sokkal lényegre törőbb és gördülékenyebb lesz. Egyébként tudtommal a pszichiátrián és a rehabilitációs intézetekben gyakoribb a vizitnek ez a formája.

Ha a beteg szemével nézzük a vizitet, mit látunk? Két-három percre megállnak az ágyánál. Hát ez semmi! Azonban mi reggel az osztályunkon „csak” 20 ágyat vizitelünk le, ez a klinikának a ránk bízott töredéke. Ha minden ágynál 3 percet töltünk, az egy óra vizitidő (20x3 perc) reggel, és egy óra délután. A munkaidőnk negyede. Utána, amíg el is végezzük a feladatokat: átnézzük, megírjuk, megszervezzük, kérjük, veszekszünk, keresztülverjük… na, az rengeteg idő. Az nem két-három perc, hanem húsz, harminc, hatvan. És ebből a beteg semmit sem lát. A lényegből, amit a nap folyamán érte küzdünk, semmi nem jut el hozzá. Mindebből csak annyit érzékel, hogy össz-vissz két percet foglalkoztak vele. Azért néha büszkén odamegyünk napközben is, és elújságoljuk, hogy sikerült elintéznünk egy MRI vizsgálatot meg egy konzíliumot, de nem biztos, hogy a beteg átérzi ennek a súlyát. Utána valahonnan le kell csípnünk egy kis időt (~6-8 óra), amit a műtőben vagyunk, meg az ambulancián, meg a betegfelvételen, meg a…

Folyt. köv.

(KoPE) Kontroll Panasz Esetén

Hát igen, még csak a vizitnél járunk, de már ennek a feladataival túlléptük a munkaidőnket. Mi jön még?

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé.

28 − = 21